Chapter Text
Magically bored,
On a quiet street corner;
Free frustration,
In our minds and our toes;
Quiet storm water,
M-m-my generation;
Uppers and downers,
Either way blood flows;
Inside outside, leave me alone,
Inside outside, nowhere is home;
Inside outside, where have I been?
Out of my brain on the five fifteen!
- “5.15” The Who, 1973
1975. szeptember 1. Hétfő
A lakásban csak két hálószoba volt, és bár minden bizonnyal több ember lakott benne kettőnél, Remus valahogy mégis egyedül ébredt. Természetesen nem az ő szobája volt, de sokkal inkább otthon érezte magát itt, mint bárhol másutt már hosszú idő óta.
Akár a legtöbb nyári éjszakán a lakásban, most is izzadt még álmában is, így pólója a hátára tapadt, ezáltal sovány alakot és csontos gerincet rajzolva a szekrényajtónak támasztott tükörben. Valamikor a nyár folyamán váratlanul egy kis repedés jelent meg a tükör sarkában. Senki nem szólt semmit a repedésről, valószínűleg talán azért, mert nem volt mit mondani; még ha a tükör hét év balszerencséjének átkát is szórta volna valamelyikükre, nem számítana. A fiúk csak szétosztanák maguk közt a balszerencsét, amíg nem volna több, mint néhány esős nap, és azok elég gyakoriak voltak Londonban.
Remus pislogott a vakító reggeli fényben, ami átszűrődött a törött redőnyökön. Úgy tűnik, csak egy cipővel a lábán aludt el, és miközben összeszedte az övét és megmaradt zokniját a padlóról, arra a megállapításra jutott, hogy a másikat valahol a lakásban vesztette el. Mind a lakás, mind az ágy, amiben felébredt, Tomnyé volt, aminek vészjelzőként kellett volna csengnie fülében, viszont valójában csak annyit jelentett, hogy az idősebb fiú nagy valószínűséggel valami lányt követett máshová alvás és egyéb intrikák céljával. Valószínűleg Cheryl-t vagy Donnát. Csak azért, mert Tomny egyfolytában áthívott embereket, még nem jelentette azt, hogy a lakásban is kellett maradniuk.
A másik cipőjét Doss feje alá dugva találta meg a lakás kopott nappalijában. Ami a londoni East End-i fiúkat illette, még mindig túl korai volt az idő, de Remusnak más problémákkal is meg kellett küzdenie a késői reggelen és a zsigereiben lévő émelygésen kívül. Lyall ki fogja nyírni, ha Giles előtte nem veri agyon.
Az egyetlen másik ember ébren Seesaw volt, akit azért hívtak így, mert egyik szemére vak volt. Ennek volt köszönhető, hogy addig nem vette észre Remust, amíg az közvetlenül elé nem lépett a konyhában.
– ’Reggelt – köszönt Seesaw, ahogy belekortyolt a csésze whisky-kávéjába.
– ’Reggelt – motyogta Remus, szinte azt kívánva, bárcsak lett volna ideje neki is egy bögrére. Ő és Seesaw soha nem álltak különösebben közel egymáshoz, de itt-ott kölcsönadtak egymásnak néhány fontot vagy szálat, és mindig jól kijöttek egymással. – Tomny itt van?
Seesaw megrázta a fejét. – Korán vol’ dolga. De azt mondta, hogy visszajön elbúcsúzni tőled.
Remus végigfuttatta a nyelvét a fogain. Szörnyű ízű volt a szája. – Nem kell neki. Tegnap este már elköszönt.
– Akkor mész?
– Aha, sietnem kell.
Valójában már tegnap este ott kellett volna lennem.
– Akkor hát…– mondta Seesaw, felemelve bögréjét – Majd talákszunk.
– Még látjuk egymást – köszönt Remus, mielőtt a nadrágzsebébe csúsztatta kezeit, és kisétált az ócska kis lakás bejárati ajtaján.
Nem bánta meg, hogy nem búcsúzott el; előző este eleget búcsúzkodtak, miközben Isten tudja mit szívtak. Az este nagyrészét csak hülyéskedéssel töltötték és idióta kihívásokat találtak ki egymásnak, mint például hüvelykujjuknál fogva lógni a harmadik emeleti erkélyéről vagy célbadobóst játszani, ami abból állt, hogy hagyták, hogy a társuk darts-nyilakkal dobálja a fejükre helyezett almát. Remus szinte mindig könnyen megúszta Tomnynak köszönhetően, de még ő sem volt immunis a felrázott sör megivására vagy arra, hogy letolja a gatyáját. Nem is volt olyan rossz néha tizenöt évesnek lenni.
A Tomny lakásához legközelebb eső telefonfülke három utcával arrébb volt, és nagyon gyakran megesett, hogy aludt benne egy hajléktalan. Remus – még be nem kötött cipőfűzőkkel – egyedül tette meg az utat, ahogy mindig, de ezen a reggelen úgy hozta a szerencséje, hogy nem volt hajléktalan. Bedobta az aprót a mérőbe, és próbált nem összerezzeni, amikor a tárcsahang belenyilallt a már így is lüktető fejébe. Mindig hordott magánál annyi érmét, hogy egy-két hívást le tudjon rendezni, és nemegyszer támadtak rá amiatt a pár font miatt. Ez azóta szűnt meg, mióta az emberek észrevették, hogy Tomny körül lóg. Egy olyan csoporthoz való tartozás, mint az övé, azt jelentette, hogy Remusnak nem kellett attól tartania, hogy bárki úgy néz rá az utcán, mint egy darab húsra. Ez azonban még könnyen megváltozhat – az East End-i hírnevek csak addig maradtak fenn, amíg az emberek többször láttak téged erre-arra a környéken. Mire Remus júniusban visszatér, ismét a hordó fenekén találhatja magát. Sőt, még annál is lejjebb, ha Tomny majd nem fogadja vissza.
Bár Remus nem tudta elképzelni, miért ne tenné.
Giles mindig felvette a harmadik csengetésre, kivéve, hogy ezúttal a telefon kattanását síri csend követte. Remus azt gondolta volna, hogy a vonal megszakadt, ha nem hallja meg a sekély légzést a másik végen.
– Na jó, hol vagy?
– Szép reggelt neked is, Gil, – motyogta Remus, miközben még mindig az álmosságot dörzsölte a szeméből – Értem jössz?
– Ezúttal tényleg megcsináltad, fiam.
– Aha, hány óra is van?
– Csak mondd meg, hol vagy, te kis szarházi!
– Találkozzunk a szokásos helyen – Remus letette a kagylót és megdörzsölte az arcát egy sekély nyögés közepette. Pokoli meleg volt a fülkében és még mindig pocsékul érezte magát az előző estétől, de a zsebeinek gyors ellenőrzése elárulta, hogy legalább a cigarettái még megvoltak. Éppen meggyújtott egy szálat az utolsó gyufáján, amikor mögötte a fülke ajtaján egy hatalmas csattanás hallatszott. Majdnem elejtve a cigit, megpördült, készen arra, hogy nekimenjen bármiféle seggfejnek, aki már ilyen kora reggel a kötözködést választotta, de amikor meglátta, hogy valóban kinek az éktelen képe bámul vissza rá, a vállai ellazultak.
– Minden oké, Lu? – kiáltotta Tomny, és hunyorogva nézett rá a kopott üvegen keresztül.
Remus intett neki, hogy álljon arrébb, kinyitotta az ajtót, és kilépett az utcasarokra. – Akkora szemét vagy.
Tomny visszavigyorgott rá, kék szemei hunyorogtak a korai napfényben. Előrenyújtotta kezét és kikapta a cigarettát Remus ajkai közül, majd mélyen meghúzta, annak ellenére, hogy a füle mögé már volt dugva egy szál.
– Mit gondolsz, hová mész? – mondta Tomny a füst körül beszélve.
Az alsó ajkát harapdálva Remus lenézett, és elővett még egy cigarettát. Mielőtt még szemügyre vehette volna az üres gyufásdobozát, Tomny elővette saját fém zippóját, és életre keltette a lángot, kinyújtva neki.
Remus beszívta a levegőt, és hagyta, hogy a füst felszálljon közéjük, mielőtt megszólalt. – Tudod hova. Haza kell mennem. Már rég otthon kéne legyek.
Tomny lazán bólintott.
– De nem vagy.
– Csak azért, mert hallgattam rád.
– Amúgy is minden legjobb történet így kezdődik – szólt Tomny vigyorogva. – ’z nem jelenti azt, hogy csak úgy búcsú nélkül leléphetsz.
Remus élesen felvonta a szemöldökét.
– Nem voltál a lakásban, mikor felébredtem. És már tegnap elköszöntünk.
– Pff... Ki telefonált?
– Senki. Csak otthonról. A szokásos.
Tomny csak méregette. – Hm.
Remus viszonozta a pillantást. – Hm.
Erre Tomny egy újabb mosollyal jutalmazta és miután egy kis füstöt lehelt ki az orrából, elfordult, és átsétált a járdán egy alacsony támfalhoz. Megfordult, leült a szélére, majd egy pillanatnyi bámészkodás után Remus is csatlakozott hozzá.
– Iszonyú meleg van ma, nemde? – kérdezte Tomny, és hunyorogva felnézett az augusztusi (Most már szeptemberi , eszmélt rá Remus) égboltra. Néhány piszkosszőke fürt hullott a szemére ahogy felnézett, amiket, mielőtt megvakarta volna az orrát, könnyedén elsöpört.
– Nincs nálam lóvé – szólt Remus. Tomny somolyogva pillantott vissza rá.
– Tessék?
– Mindig az időjáráshoz fordulsz, ha le vagy égve, te félnótás.
Tomny elvigyorodott, és összeráncolta a szeme sarkát. – Kiszámítható lettem, igaz?
– Nem – legyintett Remus –, csak túl jó vagyok.
– Így van – mondta Tomny, és rámutatott a cigarettájával –, semmi sem tud elsurranni melletted. Mert te látsz dolgokat, Remus Lupin. Látod az embereket. Biztos a magasság miatt, esküszöm, vagy tizenöt centit nőttél az elmúlt hónapban.
Remus mivel nem tudott ezzel vitatkozni, csak szívott mégegyet a cigarettából, az olcsó dohány ismerős íze égette a torkát miközben magában mosolygott. Nem tehetett róla, hogy magas, szikár testalkatú volt, és egyébként is embereket látni könnyebb volt, mint ismerni őket, de Tomny Armstrongot nem volt nehéz megismerni.
A „Thonas Daniel Armstrong” néven született Tomny, miután saját anyja a születési anyakönyvi kivonatába rosszul írta a „Thomas” szót, úgy élte mindennapjait, mintha az a legjobb barátja volna. Alig volt még férfi, de már most borzasztó függőséggel – nem mintha ez lelassította volna bármikor is – palotájává tette az East Endet, és alattvalóivá minden ottani semmirekellőt. Bajt kevert, amikor úgy felelt meg neki, és jót, amikor nem; és gondoskodott a sajátjairól.
– A fiúk örültek, hogy eljöttél tegnap este – szólt Tomny a cigarettája körül, és felhajtotta a kabátja gallérját, hogy távol tartsa a napot a tarkójától.
– Ó, igen? – kérdezte Remus, és lenézett az ölébe miközben kopott edzőcipőit a falnak lendítette, amíg hozzákoccantak a cementhez. – Ezek szerint te akkor nem.
– Az én pimasz Lu-m – mosolygott Tomny fanyaron. – Nyilván örültem. Reggel gyakorlatilag kirohantam Burrintől, hogy lássalak, te kis gazember. Szerencsém volt, hogy eltudtalak csípni, mielőtt ellopakodtál.
Burrin mecénás volt – egy olyan főnök, akit Tomny a vérnél is közelebbinek tartott az East Enden együtt töltött évek után, mielőtt a fiúk közül bárki is megismerte volna. Burrin volt az, aki eredetileg megvásárolta a lakást, bár már évek óta Tomny nevén volt.
– Nem lopakodtam – mutatott rá Remus –, miattad lekéstem a vonatomat. Tuti megnyúznak, ha hazaérek.
– Talán segít azon az éles nyelveden. Bár asszem, ez inkább a flancos iskola dolga lesz. Tudom, hogy izgatott vagy – vonta fel pimaszul a szemöldökét.
– Nem vagyok! – csattant fel Remus. – És nem azért megyek, mert akarok. Apám szándékosan csinálja. Vagy ez, vagy tényleg végem. Miután legutóbb összefutottunk a zsarukkal, azt hittem, tényleg ott hagy.
És Lyall lehet meg is tette volna, ha a The Daily címlapjára kerülő „A miniszter fia a kukában landol” vagy a „Lupin már Őfelsége tetszése szerint szolgál” nem hangozna olyan kellemetlenül.
– Én aztán nem hibáztatlak, Lu – szólt Tomny, és egy pillanatra belecsúszott abba a skót akcentusba, amit még fiatalkorában használt, mielőtt az anyja Dunoonból Londonba hozta volna. Néha váltogatott közte és a szokásos East End-szleng között, csak azért, hogy lányokat szedjen fel.
– Nem mindenki kap kiutat erről a helyről, tudod? – folytatta Tomny. – Értem én. Bár bevallom, segít, ha arra gondolok, hogy az egyik haverom megy valami nagyképű helyre. – Tomny hátba veregette Remust, ő pedig kis híján a lába közé ejtette a cigarettáját. – Mit mondtál, hogy is hívják a helyet?
Remus gyomra összeszorult.
– Nem mondtam. Valami puccos iskola piperkőcöknek…
– Nos, biztos vagyok benne, hogy hamar megfogod kedvelni.
Kétlem.
– Semmi közöm hozzájuk.
– Pedig úgy beszélsz, mint ők.
– Ez nem igaz!
– Dehogynem! – nevetett fel Tomny – Amikor fáradt vagy, vagy épp részeg, vagy amikor be vagy tépve mindig azzá az elegáns fiatal úriemberré változol. A többi fiút átverheted, de engem nem tudsz, öreg John Lupin. Túl jó az előkelő akcentusod; fogadjunk, hogy anyud nagyon büszke.
– Soha nem kellett volna megmondanom a második nevemet – morogta Remus. – Nevetséges vagy.
Tomny szeme csillogott. – Doss-t tegnap este „kedvesem”-nek szólítottad.
– Ez nem igaz!
– De-de! Igaz, hogy gúnyolódtál rajta, de akkor is. Aztán Cheryl rávett, hogy csókold meg a kezét.
Remus felnyögött, és zavarában eltakarta az arcát. Ez volt a baj az olcsó utcai piával. Az egyik másodpercben még teljesen koherens voltál a tetteid feletti teljes kontrollal, a másikban pedig részeg és arccal előre valaki ölében.
– Tényleg nagyon elbűvölő volt – mondta Tomny és könnyedén meglökte Remust a vállával, amíg leejtette a kezét az arcáról. – Cher egy puszit akart adni neked cserébe, de aztán belehánytál a kukába.
Remus elfintorodott. – Ja, elbűvölő.
Tomny az utca másik oldala felé fordította mosolyát a koszos telefonfülkén túlra. A támfal, amin ültek, nyugat felé nézett, a hátukat a Nap felé fordították. Az emberek eltántorogtak mellettük, lehajtott fejekkel, felhúzott gallérokkal, teljesen visszahúzódva. Nem volt célszerű idegenekkel szemkontaktust teremteni az ilyen utcákon. Nem mintha sokat kellett volna aggódnia, amikor Tomnyval volt. Amíg együtt voltak, Remus megengedhette magának, hogy olyan dolgok tereljék el a figyelmét, mint ahogy a nyári napsütés arany árnyalattá világítja meg Tomny piszkosszőke fürtjeit. A saját haja nem csinált ilyet – az inkább volt tompa-barna – és nézte, ahogy Tomny a sarkával a betonfalhoz csap, majd a szája sarkából dúdolni kezd egy dallamot. Remus azonnal felismerte: „Hello, Goodbye”, The Beatles.
Meg tudta volna ütni.
Egy darabig csak ültek ott egymás mellett – Tomny dúdolva, Remus duzzogva – mindketten ráérősen. Giles még egy darabig amúgy sem lenne a megbeszélt helyen. Mint egy átlagos sofőr, nem volt hajlandó elmenni a legtöbb helyre az Enden, attól tartva, hogy a drága Rolls-Royce közélében valaki akár levegőt merne venni.
Amíg ültek, Tomny csak tovább dúdolt, megelégedve azzal, hogy békében üldögélhetett a nyomornegyed zajának hátterében. Ez volt a jó Tomnyban: soha nem sietett. És a többieket sem hagyta rohanni. Tomny egy megállok–és–megszagolok–minden–egyes–rózsát típusú fickó volt, és ha nem volnának rózsák, Tomny megszagolná a szemetet is az utcasarkon, majd azt mondaná, hogy napfény és szivárvány illata van. Ha valaki egy évvel ezelőtt azt mondta volna Remusnak, hogy még mindig a létező tizennyolc évesek közüli lehető legnagyobb kétlábonjáró-ellentmondással fog lógni, valószínűleg cigarettát nyomott volna a szeme közé, amiért gúnyolódni akart vele. Akkoriban Remus úgy gondolta, hogy a keménységhez a legrosszabbnak, a legnagyobbnak és a leggonoszabbnak kell lenned; de Tomny nem az volt. Kedves és könyörtelen, kőkemény és gyengéd egyszerre; Tomny úgy hordta a szívét a száján, mint a büszkeség zászlaját. Ha egyáltalán volt hibája, akkor azok a drogok voltak és az, ahogyan ideges volt rajtuk és nélkülük is. De Remus aligha hibáztathatta ezért.
Beleszületve, és gyermekkorának nagy részében egy javarészt eszméletlen anyával, az utcán kívül kevés maradt az olyan fiúk számára, mint Tomny. Miután tízévesen otthagyta az iskolát, gyermekkorát azzal töltötte, hogy az End többi kutyája után futkosott, amíg elég szívességet nem gyűjtött össze ahhoz, hogy saját kis helyet biztosítson magának a csúcson, és soha nem mulasztotta el a nagylelkűséget. Tomny szívességekként ajánlotta fel múltját a többieknek; egy titok itt, egy szívszorító történet ott – de ha csak egy kicsit is megsajnálsz, akkor behúzok egyet.
Ha Remusnak megadatott volna a szívességtörténet kiválasztása, akkor megkérdezte volna, hogyan szerezte Tomny azt a sebhelyet a felső ajkán. Az, amitől rossz fényviszonyok mellett inkább Bond-gonosztevőnek tűnt, mint gengszternek. Egy verekedés lehetett, gondolta Remus, de vajon kivel – és ez csak egy sima ajakhasadás volt, ami rosszul gyógyult be, vagy valami vagdalózásnak is köze volt hozzá? Milyen érzés volt végigfuttatni az ujjait a kis hegen? Vagy megcsókolni vele egy lányt? Ő érezné vajon? Titokzatosnak és érdekesnek találná, és annyi időt töltene ezen gondolkodva, mint Remus—
– Van valami az arcomon, Lupin?
Hirtelen felegyenesedve, Remus elfordította tekintetét és a cigarettájáért nyúlt, azonban az már álmodozása közben teljesen leégett.
– Rohadt pazarlás – morogta, elnyomta a csikket, és a doboza után nyúlt. Tomny kinyújtotta a kezét, Remus pedig gondolkodás nélkül még egy szálat tolt két ujja közé, egy másikat pedig a saját fogai közé.
– Itt van.
Tomny kinyújtotta saját öngyújtóját, és a másik kezét Remus cigarettája köré tartotta. Az övé már világított és füstöt fújt ki a szája sarkából, miközben Remusénak életre keltésére koncentrált. Most már elég közel voltak ahhoz, hogy Remus érezze a tegnapi maradék szeszes ital szagát a ruháján. Észrevette, hogy van egy anyajegy is, közvetlenül Tomny jobb füle alatt, a hajvonala szélén.
– Gyerünk, Lupin. Beszív!
– Sajnálom! – nyikorogta Remus és mélyen beszívta a levegőt, mikor a cigaretta kigyulladt. Két ujjára fogta, hogy egy jót húzzon, Tomny pedig elhajolt, és a zippója egy kielégítő kattanással becsukódott.
– Feszültnek tűnsz, Lu – jegyezte meg Tomny.
Remus kifújta a füstöt, és megvonta a vállát, próbálta meglazítani őket, miközben egy férfit figyelt, ahogy elhaladt előttük a szemközti utcán egy olyan öltönyben, amin több folt volt, mint anyag.
– Csak azon gondolkodom, hogy el kell mennem.
– Ne agyalj túl sokat ezen. Hamar megszokod majd, hogy nem vagy itt.
– Nem akarom megszokni – motyogta Remus. Egy kocogtatást érzett a könyökén és ahogy megfordult, látta, hogy Tomny azzal az ismerős keserédes arckifejezéssel fürkészi őt.
– Rendben leszel.
– Nem erről van szó.
Tomny vállat vonva kirúgta maga előtt a lábát, aztán hagyta, hogy a sarka visszaütődjön a falnak.
– Nos, ha nagyon küzdesz, bármikor összeszedhetsz magadnak valami hölgyet. Aztán majd nyafoghatsz és panaszkodhatsz neki arról, hogy mennyire igazságtalan ez az egész.
Remus felhorkant. – Seggfej.
Tomny nagyon közel hajolt hozzá, és Remus úgy érezte, hogy valami repdesni kezd a torkában.
– Úgy hallottam, azok a magániskolás lányok valójában mind őrültek zárt ajtók mögött.
– És ezt mégis kitől hallottad?
– Megvannak a forrásaim.
– Aham.
– Csak annyit mondok, hogy kell lennie egy jó részének—hogy is mondják? Szerencse a…
– Szerencse a szerencsétlenségben.
– Ha! Mondom én, hogy puccos vagy.
– Állítsd le magad.
Tomny kuncogott és megrázta a fürtjeit; a fal szélét a lábai közé szorítva, hátradőlve bámulta a kék eget.
– „Szerencse a szerencsétlenségben” – tűnődött végül. – Jól hangzik, nem?
Remus követte a tekintetét felfelé.
– Azt hiszem annak kellene.
– Megtennél egy szívességet, Lu? Ezt ne felejtsd el.
Remus tekintete visszapattant Tomnyra, de a másik fiú még mindig felfelé nézett.
– Ezt a helyet – folytatta halkan –, a söpredék és a nyálka… a trógerek és gazemberek. A cigaretták és a fiúk, a kanyarok és a repedések. A gaz, a por, a kosz és… – Tomny elhallgatott, mintha kifogyott volna a szavakból, de Remus megértette.
– Nem fogom, Tom.
Tomny lágy arckifejezése elégedett mosolyra, majd vigyorra szélesedett. Végül visszanézett. – Te jó fiú vagy, Lupin.
– Idióta.
– Aha, ez vagyok én, Tomny, az Idióta! Te pedig Lu vagy, a csontos térdeiddel, nyurga végtagokkal és előkelő fecsegéssel. Emlékezni fogsz majd. Te—
– LU! TOM!
Egyszerre elfordítva a fejüket, egy kis fiúcsoportot pillantottak meg, akik integetve igyekeztek feléjük az utcán. Tomny arca könnyed mosolyra húzódott, ahogy a homlokához emelte a kezét, hogy ne hunyorogjon a délelőtti napfényben.
– Na, itt a többi idióta – szólt, mielőtt visszaordított volna nekik. – Jól vagytok, fiúk?
– Rendben, Tom! – jött az egybehangzó válasz.
– Tévedek, vagy az tényleg Flacky veletek?
– Még szép! – kiáltott Flacky rövid karjaival hadonászva, ahogy ő és a többi fiú közeledtek; Doss mellette a bovver bakancsában, Lee pedig hátul, zsebre tett kezekkel.
– Azt hittem édesanyád jégre tett, amiért megint loptál Bailey boltjából? – kérdezte Tomny elégedett mosollyal.
Flacky vigyorgott, felfedve hiányzó elülső fogát. Még csak tizenhárom éves volt, fiatalabb, mint Remus, de már jóval régebb óta lógott Tomnyval.
– Egy kicsit megrángatta a fülem – mondta. – Kiszöktem az ablakon.
– Jó fiú.
– Mit csináltok fent ilyen korán? – kérdezte Remus Doss felé biccentve. – Ma reggel a cipőm tetején voltál kiütve. Lemertem volna fogadni, hogy halott vagy.
– Seesaw felébresztett minket – válaszolta Doss. – És még nem haltam meg, te bolond.
Tomny ellökte magát a faltól Remus mellett, és összecsapta a kezét.
– Éppen időben érkeztetek, barátaim – szólt vezetőjük merészen –, hogy könnyes búcsút vegyünk a mi kis Johnunktól. Persze nem mi leszünk azok, akik sírnak.
Tomny az ég felé emelve kezét, megpördült, és egyenesen Remusra mutatott. A szeme boldog volt, az arckifejezése pimasz.
– Srácok, fogjátok meg.
Lee és Doss ördögi vigyorral rohantak előre, és mielőtt Remus visszafordulhatott volna a telefonfülkéhez, karonragadták, és lehúzták a falról, hogy maguk között tartsák.
– Engedjetek el, ti őrültek! – kiáltotta Remus, de nevetett, mert amúgy is vicc volt az egész, egyszerűen csak Tomny elképzelése volt egy utolsó műsorról.
– A mi fiunk, Lupin, itt hagy minket! – kiáltott fel Tomny. – Messze-messze küldik a mi szelíd zugainktól. Igen, nem vár rá más, csak zöld legelők, átkozott kis spiclik és, ebben biztos vagyok, néhány igen pompás kanca.
– Búú! – kiáltotta Flacky.
– Elhagyna minket—értük! A nyűgös, jómódú, exkluzív—
– Vigyázz, Tom, különben kifogysz a melléknevekből – szólt Remus hetykén, még mindig a két barátja közé szorítva.
– El fog hagyni minket őértük, akik tudják, mi az a melléknév! – kiáltott fel Tomny elfojtott nevetéssel.
Remus elcsavarta a karját, amit Lee fogott, hogy beleszívhasson a cigarettájába.
– Nem az én választásom! Tudod, hogy az apám—
– Kifogások – vágott közbe Tomny. – Ez majdnem eretnekség.
– Árulás! – harsogta Doss a fülébe.
– Zendülés! – kontrázta Lee, ami meglepte Remust, azt gondolta volna, hogy a fiúnak fogalma sincs arról, mit jelent ez a szó.
– A legfelsőbbrendű vétség hátrahagyni a mocskos öreg Londont, és valami burzsuj törtetővé válni. – Tomny a szája sarkába szorította cigarettáját, és úgy fújta ki a füstöt az orrából, mint egy sárkány. Remus lehajtotta a fejét, és megküzdött a kis mosollyal az ajkán.
– Akkor mi az – kérdezte, miközben megpróbálta kirángatni testét Lee és Doss szorításából –, mit akarsz, mit csináljak? Adjak egy búcsúpuszit?
Tomny mosolya kiszélesedett.
– Nem, semmi olyan édeset. Nem azért vagyunk mi itt, hogy megakadályozzuk az oktatásodat, Lu. Megtanítunk egy kis leckét. Doss, adj neki egy kis ízelítőt a jó öreg árpacukorból!
– Ó, a pi—Ne! – kiáltotta Remus, de Doss egyszerűen a háta mögé csavarta a karját, és majdnem kimozdította a vállát. Egy pillanattal később Lee úgy csavarta ki a másik karját is, mint egy mosogatórongyot, égetve és csípve a bőrét, miközben kuncogott.
– Nyugodj meg Lu, ez csak egy kis ízelítő abból a fájdalomból, amit mi érezünk, tudván, hogy mindjárt el fogunk engedni örökre – kurjantotta Tomny, majd végül odalépett, és elhessegette mindkét fiút, megszabadítva Remust az iskolaudvari kínzásától. Kísértett volt rávilágítani őket arra, hogy egyetlen tanév sem örökkévaló, és az is csak addig tart majd, amíg ki nem rúgják, mint az összes többi iskolából, de ehelyett mindkét barátját ellökte magától, és lecsapott az idősebb fiúra. Tomny önelégült arckifejezéssel kapta el a csuklójánál, és enyhén megszorította. A helyén tartott Remus viszonozta a mosolyt, Tomny pedig magához húzta egy hirtelen ölelésre, megveregette a hátát, és mindkét karját köré kulcsolta olyan erővel, hogy majdnem a lábujjaira emelte. Remus a válla fölött alaposan megnézte a többi fiú arcát, mindegyik kosztól, szeplőktől vagy kis fehér hegektől elkenődött, de mindennek ellenére boldog volt.
Pokol lesz majd nélkülük. Hiányozni fognak neki ezek a fiúk, bárhová is megy, és most egy olyan jövő felé tart, ami egyáltalán nem hasonlít a közös nyarukhoz, és ez a felismerés csak még rosszabbá tette a helyzetet.
– Ren’ben – sóhajtott Tomny, és elhúzódott, de erősen megfogta Remus tarkóját. Az ujjai melegek voltak, és amikor Remus találkozott a tekintetével, valami megfordult a gyomrában. – Jó leszel – mondta határozottan. – Meg fogod mutatni a talpnyalóknak, hogy mire képes egy mocskos londoni fiú.
– Okos vagy, Lu – szólt Doss.
– Igen, aztá’ ha okosabbak, csak gyújtsd fel a házijukat – tette hozzá Lee segítőkészen.
Tomny felnevetett, és egy kicsit megszorította Remus nyakát.
– Nem rossz ötlet. – Tomny elővette a zsebéből a zippóját, és az arcuk közé tartotta. – Emlékeztetőül – mondta, mielőtt Remus ingének elülső zsebébe csúsztatta. Kicsit megveregette a zsebet, közvetlenül a szíve fölött, majd leejtette a kezét, és hátralépett, hogy csatlakozzon a többi fiúhoz a járdán, meghagyva a cement repedéseit választóvonalnak.
– Visszajövök – ígérte Remus, miközben gombócot érzett a torkában. – Halloweenre már úgyis kicsapnak.
– Az egy új rekord lenne – felelte Tomny, azzal a hangnemmel, amitől bárki azt hihette volna, hogy az összes jó kártya az ő kezében van –, de ne siesd el.
Lee vállat vont. – Vagy de.
Doss erre vállon lökte.
– Mi itt leszünk – tette hozzá Flacky, miközben felnyúlt, hogy kikapja a cigarettát Tomny füle mögül. Ő természetesen hagyta, és gyengéden megveregette a fiú feje búbját. Amikor Tomny végre visszanézett Remusra, élesen intett a fejével; menj, és kacsintott.
Az sem számított volna, ha Remus a saját temetéséről késik el, ezt a pillanatot akkor is arra használta volna, hogy végignézzen barátain, és emlékezetébe vésse keserédes mosolyukat. Amikor kifogyott a mosolyokból, Remus lassan bólintott, és elfordult. A következő sarok felé vezető út elviselhetetlenül hosszúnak tűnt, de arra kényszerítette magát, hogy ne nézzen hátra. Egy halk hang azt súgta fülébe, hogy ha megteszi, akkor már nem lesznek ott, és ezt nem bírta volna elviselni, ezért megerőltette magát, hogy addig menjen, amíg be nem fordul a sarkon. Annak ellenére, hogy a piszkos városi utcákon fel-alá rohangáló nyár után a cipője alig volt már több, mint egy kis gumi és ragasztó, ami összetartotta, Remus soha nem érezte még a lábait ennyire nehezeknek.