Archive of Our Own ^beta

1908

Nevetés, csacsogás és lovaskocsik zaja töltötte be az utcát. Rengetegen fordultak meg a város ezen részén, főleg a délután ezen szakaszán. A tömeg, mint a tenger hullámzott és a természeti erőkhöz hasonlóan tajtékzott amikor egy bátor férfi belevetette magát azzal a céllal, hogy a másik végén szíve hölgyével kössön ki. Roderich Edelstein képezte az elméletbeli vállalkozó szellemet és kalapjába kellett kapaszkodnia, nehogy lesodorják a járó-kelők.

Hősiesen kitért két megzabosodott ló elől és elkapta egy kislány elrepülő kendőjét mielőtt megállt volna a járdán és fújt volna egyet. Bohó módon azt gondolta gyerekjáték lesz Erzsébetet, az ő egyetlenét megtalálni utcájukban, de a feladat mégis nehezebbnek mutatkozott. Az osztrákot ez mégsem tántorította el.

Már vetette volna is magát vissza az emberek kavalkádjába, amikor kiszúrt egy kék ruhát és rajta egy tágra nyílt újságot. Szíve nagyot dobbant, ahogy megkörnyékezte a mit sem sejtő nőalakot.

- Kellemes időnk van, nem, de bár Héderváry asszonyság?

- Roderich! Nem is hittem, hogy ide fogsz találni.

Csodálkozott a nő és a férfi nyakába vetette magát. Boldogan de diszkréten szájon csókolták egymást és kézen fogva sétálni indultak. Az újság, pontosan úgy mint az emberek tengere, elfelejtődött és a világkerekség csupán kettő dologból állt. Roderich Edelstein-ból és Héderváry Erzsébetből.

- Ha rólad van szó, mindig megtalállak Mein Schatz.

Válaszolta a férfi és óvatosan csuklón csókolta a nőt. Körbejárták az utcát, a parkot, a teret és a házsarkakat. Kéz a kézben, együtt, békességben és szerelemben.

1915

Golyózápor zuhant a földre. Fém íze volt a földnek, a víznek, a levegőnek és a vérnek. Sár borított mindent ameddig a gyalogos ellátott, bár az adrenalintól beszűkült látótér még ennyi se volt. Egy nőnek pedig még kevesebb.

Puskával a kezében, könyékig sárosan és barom dühösen Héderváry Erzsébet egy szem magában rohant előre. Füle mellett suhantak a töltények és lépése mellett csapódtak be lövedékek. Kívülről, mint egy őrült, belülről, mint egy elszánt szerető rohant végig a senki földjén oda, ahol az előző osztrák roham sebesültjeit sejtette.

Nem keresett fedezéket, nem hátrált meg és nem félt. Csupán Roderich nevét kiabálta kétségbeesetten, remélve, hogy nem halottan talál majd rá fél lábbal a földbe ágyazódva. A robbanás heve hamarabb jutott el hozzá, mint a tudat, hogy egy árokba lökődött. Feltápászkodott és kimászni készült, de a lendülés előtt mégis visszatartotta magát. Sáros arcával egy belső hang hatására balra tekintett, ahol két egymásba kapaszkodó katonát vett észre. Elég időt töltött köztük, hogy egyenruhában is meg tudja különböztetni az osztrákot a magyartól, a csehtől, a lengyeltől, a romántól. Hozzájuk kúszott és konstatálta, hogy az egyik lélegzik a másik nem.

A szó csupán lehelet volt, mégis a lila szempár kinyílt és rá mosolygott. Erzsébet visszafojtotta a lélegzetét, várva, hogy szerelme kilehelje a lelkét, de ez nem történt.

- Hogy kerültél ide Mein Schatz?

- Mondtam, hogy mindig megtalállak Nyuszifül.

Egymásba karoltak és együtt vártak a pillanatra, amikor saját lövészárkukba visszakúszhattak. Roderich lába megsérült, ezért haza kellett küldeni őt, de mindketten tudták, hogy így a biztonságosabb.

1938

Bécsben többé nem volt biztonságosabb. Ausztria nem volt, Roderich pedig menekült. A bizonytalanság oly régóta lógott a feje felett, hogy képtelen volt igazán félni. Nem volt benne vérfagyasztó, csontbénító vagy perzselő és mozgásra késztető félelem. Csupán aggodalom.

Aggodalom egy országért, ami megszűnt, aggodalom egy népért, ami ki lett szolgáltatva Európa nagyhatalmainak és aggodalom egy nőért, akinek poklot fog zúdítani a nyakába. Mindketten tudták, hogy mit csinálnak és tudták pontosan mit kockáztatnak. Az osztrák semmit. A magyar a világot.

Erzsébet mégis forró öleléssel fogadta Roderich elhidegült testét és nem is eresztette volna, ha nem lettek volna veszélyben, nem lettek volna mások szemei előtt. Így csupán pár elsuttogott szóra és lopott pillantásra volt idő. A férfit a biztonságáért kijelölt személyek elvezették. Utolsó tekintetét vetette a nőre, aki egyedül állt a felforgás közepében.

- Mindig megtalállak!

Tátogta némán és búcsút intett. Könnyes búcsút, melyben az osztrák zokogott. Szemüvegét is bepárásította annyira, hogy azt sem látta merre mennek. Jobb volt is így, mert ha nem volt út a kéztetés is kisebb volt, hogy visszarohanjon a magyarhoz.

1945

Viszkettek a kötések a karján és zavarta a harisnya a lábát. Erzsébet legyőzötten, de nem megtörve állt a teremben. Belül egy orkán tombolt, de kívül még a szellő sem rezzent meg. Megtanulta a saját kárán, hogy nem veszítheti el a fejét. Össze kell magát szednie. Magáért. A látszatért. A meggyötört népért. És akkor belépett Ő.

Barna haja kifakult, arca beesett. Sebei számosak voltak, de látszott, hogy jó orvosa volt és jól gyógyult. Szemüvege mögött ott ült a tüzesség. És erre a nő teljesen szétomlott. Három éve látta Erzsébet őt utoljára. Három nyomorúságos éve, ami alatt a legrosszabbtól félt nap mint nap. Roderich mégis előtte állt, élve és egy darabban.

Az osztrák nem tett lépést. Fa pofával vizsgálta a magyart, kiemelve minden vonást, legyen az bármilyen apró is, az emlékezetébe vésve. Ő már tudott valamit, amit a nő még csak sejtett. De fogadott volna, hogy semmi jót nem jelent.

A magyar sem mozdult, félvén, hogy ha elindulna nem tudna lábainak megáljt parancsolni. Nem tudná kezét a férfiéból kihúzni. Nem tudná lelkét Roderich-éről leválasztani. Nem tudna nem zokogni és egyszerre nevetni. Nem, nem és nem.

Roderich végül mély levegőt vett. Kifújta. Ismét magába szívta és Erzsébet zöld szemébe nézett.

- Nehéz idők következnek. Mások, mint eddig, de bármi történjék is én mindig megtalállak. Megtettem a múltban, megtettem most is és annyiszor teszem meg a jövőben ahányszor csak kell, addig amíg élek és ezt neked megígérem.

Nyomatékosításképpen meghajolt, majd ujját az ajkára biggyesztette. Egyfajta igazolásképp Erzsébet is ugyanígy tett, majd bólintott. Kettejük szűk világa, ami csupán erre a pár percre létezett, kitágult, amikor orosz katonák léptek a terembe.

Kérdőn végignéztek Erzsébeten, majd Roderichről tudomást sem véve kikísérték. Sokszor tettek így és még többször tették ezt a nővel annak az ajtónak az elhagyása után. Soha nem szerette meg az érzést, akkor sem, amikor már hozzászokott, hogy a kísérés útjának végén csalódás és fájdalom vár. Ekkor a nő elméje még sértetlen volt, de csak évekkel később bizonyította be, hogy az osztrák ténylegesen ott volt.

1956

Elveszni nem csak egyféleképpen lehet. El lehet veszni fizikálisan, az utcán, a világban, az emberek között. El lehet veszni mentálisan, a teher alatt, amit a társadalom az ember nyakába akaszt, a kérdésekben, a bizonytalanságban. El lehet veszni emocionálisan, a dühben, a bánatban, a jóban és a rosszban. Megtalálni is több módon tudjuk a másikat, de hogy ezt megtegyük tudnunk kell hogyan akarja az illető, hogy megtaláljuk.

Roderich nem tudta Erzsébet milyen módon veszett el azon a napon amikor megjelent az ajtajában. Milyen módon veszett el a forradalom napjaiban és mily módon abban a sok-sok évben, melyben nem láthatták egymást. Melyben nem szólhattak, nem érinthettek. Nem szívhatták ugyanazt a levegőt.

Az osztrák ezért nem tudta kifejezni elég jól a magyarnak, hogy ő ott van. Egymás karjaiba kapaszkodtak, egymás húsába vájták a körmeiket, egymás tüdejének levegőjét szívták egymás szájából. Egy ágyban feküdtek órákon keresztül zokogva, néha némán és szárazon, néha hanggal és könnyekkel.

- Megtaláltalak Erzsébet, pont ahogy mondtam. Meg foglak találni megint és mindig. Azután is, hogy elmész.

- De még nem megyek Roderich. Ma este még biztosan nem.

Kezeiket egymáséba vették, ujjaikat összefonták és egymáshoz bújtak. A testük már megtalálta a másikét, ahogy megtette azt mindig és mindenhol. A lelkük még várt az elveszés földjén, de nem sokat. Végül a test és a lélek, értelem és érzelem összeért egyben. Ha nem is tovább, mint egy pillanatig egyetlen ágyban, megtalálták egymást és a köteléket, ami valaha volt és eloszlott most megragadták és nem eresztették.