Chapter Text
A levegő egyre hűvösebb lett, ahogy Nancy és Jonathan lassan a város szélére ért. Maguk mögött hagyták Hawkins határát és már nem sok választotta el őket a célállomásuktól. Útjuk monoton és néma volt, alig váltottak pár szót, amióta El és Lucas lecsatlakozott a kis csapatról.
Nancy fegyverével babrált és minden alkalommal, amikor egy új pontra értek a városba, ő hosszasan nézett körbe, mint egy idegen szülőfalujában. Megmagyarázhatatlan kellemetlenség lett úrra rajta, hiába a barátja sétált az oldalán.
Jonathan szintén csak a földet nézte és az előtte húzódó ösvényt.
-Lassan odaérünk-tette zsebre a lány a kezeit és harapdálta szája szélét.
-Igen-nézett rá.
Nancy már látta a közeledő drótkerítést, ami a labor körül húzódott. Pontosabban, ami még maradt belőle, ugyanis nagy része a földön hevert szétszabdalva. Mivel ez az intézet volt a fő eleme az Upside Down-nak, így a szörnyek nagy része innen láthatott új világot.
-Állj készen.
Átlépték a kerítés maradványain és minden bokorból egy Demogorgon támadásra számítottak.
-Miért vagy biztos benne, hogy itt fegyverek vannak tárolva?-szólalt meg Jonathan közel hozzá.-Meg is semmisíthették őket.
-Nem hiszem, hogy ez a helyzet. Azok a darabok, amikre én gondolok, sokkal többet érnek, mint gondolnád. A labor egyébként is egy olyan hely, ahol bármi előfordulhat.
-Az oroszok nem fognak csak úgy bemenni oda.
-Minket is oda zártak be először, amikor elkaptak.
-Igaz, de annál tovább nem mentek. Ha el is kezdték felfedezni, akkor a főkapuhoz érve gyorsan megfordulhattak.
-Amit El elzárt?
-Igen. Elvileg Vecna azon a járaton keresztül került az Upside Down-ba.
-Ez nem magyarázza meg a fegyverek ottlétét.
-Mert…talán nincsenek is ott.
Jonathan hitetlenkedve nézett rá.
-Akkor miért jöttünk ide, Nancy?-kérdezte a lámpáját megrázva.
-Mert….így döntöttem.
-Tessék?-a fiú gyorsabbra vette a tempót, ahogy a barátnője és közte lévő távolság megnőtt.
-Nyomokat szeretnék a laborban keresni, valamit, ami Vecna ellen beválthat.
Jonathan nem mondott semmit, csak csendben követte a lányt. Nancy összehúzta magát. Nem szerette, amikor ezt csinálja.
Az épület meglepő módon épen bukkant elő a szürkeségből. A lány biztos volt benne, hogy itt is olyan állapotok lesznek, mint a falu többi részében. De egyáltalán nem látszott a laboron, hogy szivárgás áldozataként lenne számon tartva.
Nancynek eszébe jutott, amikor először voltak itt Jonathannal. Ez a hely már akkor is a frászt hozta rá, viszont ez a félelmet keltő érzés azóta már egy szokássá vált, ami beleépült az életében, mint a szomorúság vagy a boldogság. Mindig megbújt a színfalak mögött és sejtette a legrosszabb eshetőségeket.
Az üres épület voidként hatott a térben, mintha kilépne az amúgy is abszurd valóságból.
Elindultak felkutatni a helyiségeket, hátha ténylegesen hasznos eszközök kerülnek terítékre.
Ahogy Nancy egy doboz tartalmát vizsgálta, egyszerre egy különös érzés fogta meg. A szoba másik felében álló Jonathanra terelődött a tekintete. Hosszasan nézte a fiút, ahogy a magas polcról szedi le az újabb bekartonozott darabot. Hagyta tekintetét időzni, miközben a mellkasa nehezen süllyedt és emelkedett. Egyik pillanatról a másikra érezte azt, hogy a világ két emberre csökkent és az érzelmek világába kalauzolta a szíve.
Most megállt és először gondolkozott el magán és a lelke mélységén.
-Magadat okolod a halálesetekért?
A fiú szava magával ragadta és nagyot
pislogott, ahogy egymásra néztek. Nancy először nem értette, mire céloz pontosan.
-Hogy…
-Vecna ellen. Amikor elmentetek az Upside Down-ba harcolni és….elvesztettéte-
-Nem, nem erről van szó. Én…
-Saját magadat okolod. Úgy érzed helyre kell hoznod a hibát és megmutatni ki is vagy.
Nancy szótlan maradt. A fiú mélybarna szemét nézte, ami akár a lelkéig képes volt lelátni egy perc alatt.
-Én…irányítani akarok, és az én kezem alatt nem kerülhet ki kudarc.
-Túl szigorú vagy.
-Te meg túl jól ismersz.
-Kénytelen vagyok olvasni benned, mert nem osztod meg a bensőséges problémáidat.
A lány szeme tágra nyílt.
-Micsoda?-azt hitte rosszul hall.
-Szeretném, ha elmondanál nekem mindent, hiszen erről szól egy kapcsolat. Nem igaz?
-De…de igen-mondta halkan. Borzasztó bűntudat lett úrra rajta.
Elmondani mindent…?
A barátja tiszta tekintete őszinte és mély volt, aki tényleg tudni akarna, mi bántja. Tudta, hogy bántja valami és erre akarta kivezetni a beszélgetést. Nancy pedig belesétált Jonathan csapdájába, ami egy olyan lépcső volt, amit talán még sosem léptek meg. Ha Nancy erre gondolt, mindig elöntötte egy kettősség, miszerint az ő kapcsolatuk igazi és valódi, szoros és emberi érzelmeken alapul. Azonban a bizonytalanság nem akarta elengedni a lelkét.
Elmondani….
Amióta együtt voltak, azt érezte, hogy ez a fiú az igazi, akivel ő le akarja élni az életét. Úgy gondolta ezt érdemli és ez lesz a kettejük sorsa. De aztán….elment.
Jonathan elköltözött, ő pedig egyedül maradt. Nem akarta az érezni, hogy egyedül üres és tehetetlen, hiszen ez nem volt igaz. Nem erről volt szó. Egyszerűen csak igényelte a szeretetet. Az idő előrehaladtával egyre távolabb sodródott az érzelmi száluk, de sosem szakadt el.
Aztán…..
Megjelent újra ő. Steve Harrington. A volt barátja, aki úgy volt már számon tartva számára, mint a gimis első szerelem, amit csakis a fiatal bolondság vezetett.
De amikor ez a fiú az Upside Down-i utuk alatt képes volt bevallani, hogy még mindig táplál érzelmeket iránta, megtört valami.
A 6 gyerekemmel körbeutaznia a világot… és te is ott lennél Nancy. Te.
Steve felhozta az összes közös pillanatuk emlékét, ami köztük történt, és hirtelen, abban a pillanatban jó érzés volt. Nancyt kellemes érzés járta át, vagyis akkor azt gondolta tán, de visszatekintve inkább kínosság lett úrrá rajta. De mégis ott volt valami.
Aztán az agya emlékeztette, hogy mit csinál. Az exe beszél hozzá mély érzelmekről, miközben a barátja az ország másik felén van.
Azóta ez marcangolta a belsőjét. Főleg az, hogy talán…engedett volna Steve-nek? Hacsak egy alkalomra is? Képes lett volna ilyet tenni? Ha igen, akkor azzal felrúg mindent, az összes kapcsot, ami Jonathanhoz köti.
Szerelmes ő? Mit is jelent ez egyáltalán? Kezdte megkérdőjelezni magát, a belső valóságát, a világát. Eddig azt hitte, az élete úgy halad előre, ahogy ő parancsolja és kívánja. De az ösztön más volt. Ez az út sosem volt út. És sosem volt egyenes, kiszámítható és tiszta. Ő csak keringett egyik helyről a másikra.
Az egyik heves volt és kiszámíthatatlan, mégis magával ragadó, de felszínes. A másik lassú, fokozatos és átlátható, de rejtélyes és ködös.
Érteni akarta. Hiszen a Jonathanba vetett szerelme nem múlt el, de egy pillanatra képes lett volna félrelépni egy pillanat miatt.
Megbocsátaná, ha elmondaná? Képes lenne elengedni őt, ha mégse?
-Azt szeretnéd, hogy őszinte legyek…akkor mi van veled?-bökte oda a lány. Ez nem csak róla szól. Keresett minden kifogást, hogy ne róla keljen beszélni. Főleg, hogy ő is információhiányban részesült.
-Velem?-veszett ki a lágy tónus hangjából.
-Ha annyira ragaszkodsz ahhoz, hogy mindent megosszunk egymással, akkor szeretném, ha apádról mesélnél.
-Már megint ez…
-Igen, mert látom, hogy ez nem annyiban merül ki, hogy rossz apa volt. Mélyebb. És én tudni akarom, látni és érteni-mondta őszintén és kereste a fiú tekintetét, de az folyamatosan kerülte.
-Nem akarlak ezzel…
-Nem akarok kifogásokat! Ha te annyira látni akarod az én belsőmet, akkori igenis engem is megillet ugyanez.
-Nem értenéd…
-Hogy?
-Nem tudnád…
-Nem? Láttad már a családom, Jonathan? Szerinted az én apám egy mintapéldány?
Az én családom egy kirakata a tökéletes látképnek? Nem, nem az.
-Valahol az-mondta halkan egy kis megvetéssel. Nancy sosem hallotta még így.
-Hogy mondhatsz ilyet?
-Látom…
-Mit? Hogy gondolo-
-Nézz már körül Nancy!-tárta szét a karját és hangosabban beszélt.- A szüleid együtt élnek békében, megadnak nektek mindent és szeretetben nevelnek titeket. Megkaptál mindent. Semmi trauma semmi fájdalmon, egy mézeskalács házban nőttél fel a tündérmesékben.
Jonathan szavai egyszerre árulkodtak megvetésről és vágyakozásról. Nancy állt és egy olyan fiút hallgatott, aki még sosem jelent meg előtte.
-Tündérmese? Szóval a tündérmese szerinted az, amikor érzelmek nélkül él a családod és a szüleid csak érdekből vannak együtt? Semmi szerelem köztük, csak alapítottak egy családot, amit ki lehet rakni a kirakatba, kívül csicsás és csillogó, de belül üres és kietlen. Olyan néha, mintha idegenek lennének azok az emberek, akik életet adtak nekem.
-Mégsem ért maradandó károsodás.
-Károsodás?
-Olyan, ami úgy igazán nyomott hagyott volna benned. Irigylem ezt az életet. Nekem nem így mentek a dolgok Nancy. Gyerekkorom óta az apám elől kellett bujkálnom és imádkozni, nehogy megtaláljon. Egész életben rettegésben éltem attól az embertől, aki olyanná akart formálni, akire fiaként tekinthet. Gyurmaként nyomogatni és irányítani. Én voltam az idősebb Nancy. Én voltam az, aki vitte a javát, csakhogy megvédjem az öcsémet. Mindent megtettem, hogy a lehető legkevesebbet kapja ebből a pokolból, ami családnak hívunk. Megakartam védeni őt és anyámat is ettől az embertől.
-Jonathan….-a lány nem volt benne biztos, hogy a szavak elhagyták a száját, vagy csak némán mozgott az ajka.
-Amikor elment, örültem és nem is. Egy bántalmazó és manipulatív alak volt, akit nem akartam többet látni a családom közelében. De mégis fájt…-a fiú mély levegőt vett és kereste a szavakat.-Képes volt elérni. Hogy….
Nancy mozdulatlanul hallgatott, csak nézte Jonathan minden rezdülését. Úgy érezte, egy eddig egyben álló fal most leomlott és a törmelék szétterít mindent. Rázta a hideg, mint egy esőben ázó kisállatot, aki nem talál menedéket a vihar elől.
Jonathan lehunyta a szemét és lehorgasztotta a fejét. A lány nem tudta mit tegyen. Valahogy nem látta helyét, hogy fizikai kontaktust mutasson felé. Csak várt. Várta a barátja mélységét kiszabadulni, ami talán még sosem látta a felszínt és sosem lett szavakba öntve és kimondva.
Ő is pont annyira tűnt meglepettnek és ijedtnek a kifakadása után, mint Nancy. Ismét képes volt a lány szemébe nézni. Kissé vörösen és fáradtan csillogott a sápadt fényben.
Nancy rámosolygott a legőszintébb és leghálásabb érzelemmel az arcán.
Tündérmese .
-Nem akartam…-kezdte akadozva.
-Igazad van. Ehhez képest én egész jó életet éltem.
-Nem, nem. Neked is megvoltak a saját problémáid. Nem is tudom….hogy a heves érzelmek vagy az érzelmek teljes hiánya a rosszabb.
-Nem érdemled ezt-remegett meg a lány ajka. Nancy pulcsija szélét kezdte birizgálni idegességében.
-Hm?
És én sem érdemellek meg téged.
-Amit kaptál az élettől. Jobbat érdemelsz.
-Vannak jó dolgok-nézett a lelkébe.
Ne csináld ezt.
Nancy belül repedezett és lassan darabokra is hullott. Ez a fiú előtte megjárta a poklot és ő volt számára az egyik jó oldala az életének. Döntse romba? Döntse romba az egészet?
-Jonathan…én…veled akarok maradni.
-Ez…most honnan jött?
-Valahonnan a mélyből.
Látszott a fiún, hogy ténylegesen nem érti.
-Nyugodta-
-Képes lennél utálni?-szaladt ki a száján. Nancy szíve összeszorult saját szavai hallatán. A fiú szemöldöke összeszaladt.
A kis szoba sötétebbé vált.
-Nem-harapta a szája szélét, viszont aggodalom járta át a hangját.
A lány hezitált, újra átfutott az agyán a vihar, ami helyet lelt a lelkében.
-Miért….miért történt ez?-kérdezte magától.
Érezte, ahogy a könnyek kezdik ellepni a szemét, de nem hagyta, hogy lefolyanak.
Jonathan felé nyúlt, de ő hátrálni kezdett.
-Megtette volna. Ha nem állítom le, megteszi. Steve érzeleg és hagyta magát magával ragadni. Az idióta emberi ösztöneim mentek volna szabadon, ha az ész nem lép közbe!
A fiú figyelmesen ízlelte minden szavát és rakta össze. Amikor újra ránézett Nancyre, a lánynak nem tetszett, amit látott.
-Érted mit mondtam éppen, ugye? Félreléptem. Majdnem.
-Majdnem-ismételte.
-És ezzel már fel is vagyok mentve? Végülis semmi nem történt-tárta szét a karját.
-Nanc-
Jonathan mondatát egy hangos recsegés szakította meg. A két fiatal azonnal az ismeretlen féle kapta a fejét. A lány nem tudta eldönteni, hogy Demogorgon vagy emberi eredetűek-e a zaj alanyai.
Jonathan oldalra biccentett, mire kimentek a szobából és minél távolabb szaladtak a veszélytől. Azonnal eltűnt a kettejük pillanata és újra a kietlen valóság lengte be a levegőt.
Egy hosszú folyosón találták magukat, ami egyre csak veszített láthatóságából. Nancy szeme egyre kevesebb fényt volt képes elnyelni és észlelni, hova is viszi az útja. Lassan csak a saját lábaik adtak életjelet.
A folyosó homályzónájában már sétálva haladtak, hiszen éppen csak egymást voltak képesek kivenni a feketeségben.
Az ismeretlen légkör késztette a lányt, hogy minél erősebben fogja a fegyverét.
Ajtók jelentek meg mindkét oldalon, éppen csak annyira, hogy tudni lehessen mik azok. Ahogy nézték őket, Nancyben felvillant egy felismerés.
Mire meg tudott volna szólalni, az előttük magasodó duplaszárnyú ajtó láthatóan eléjük termett. Az üvegekből vöröses fény áradt.
-Ez az a hely-suttogott a lány olyan halkan, hogy csak Jonathan hallgassa meg elhaló szavait.
A fiú tudta mire gondol, főleg, hogy már voltak ők itt ezelőtt is. De valahogy, ez az ajtó egy teljesen más hangulatot árasztott magából, mint azelőtt. Nancy már tudta ennek a helynek a történetét, és így sokkal jobban libabőrben ázott.
Haboztak egy pillanatra, de végül a lány erőt vett magán és benyitott.
A helyiség olyan volt, mintha egy bomba robbant volna benne, minden darabokban hevert. Fémcsövek hevertek a földön, védőruhák maradványai darabokban terültek el. Néhány fegyver is kettétörten feküdt vagy befeketedve adta meg magát.
A katlan előkelően öntötte magából a pokolra hasonlatos fényeket, életerő lengte be a környezetet.
Ez volt az a hasadék, amin keresztül El még Henryt száműzte az Upside Down-ba. Ezzel a tudattal a rés sokkal monumentálisabb jelenlétet produkált.
Nancy a hátrahagyott darabokból próbálta megállapítani, vajon milyen régóta állhattak már itt.
-Nem tűnnek réginek a nyomok-állapította meg.
-Itt munka folyt, amíg mi másfél évig fogva voltunk tartva-nézte a fiú is a szobát. Nancy észrevette az érzelmeket a hangjában. Oldalra nézett.
-Kísérletek a járattal?
-Úgy tűnik nem féltek belemenni.
-De ennek nincs semmi értelme.
Amint kimondta a szavakat, az ösztönei figyelmeztetni késztették. Olyan csendesen és zajtalanul lépett be az idegen személy, hogy először fel sem tűnt nekik. Nancy azonban, a reflexeire hagyatkozva, puskáját felé szegezte. Nem sem várta, hogy új vendégük két lépésnél többet tegyen az ajtóktól, a lány a mellkasához szegezte a csövet.
Jonathan elképedt a barátnőjén, mint általában minden ilyen pillanatban, és pár másodpercig csak lefagyva nézte őt és a betolakodót.
A felszerelt katona szemmagasságban volt Nancyvel és láthatóan egyáltalán nem zavarta a felé álló fegyver. A nő tekintete masszív és magabiztos volt, egy pillanatra sem rezzent meg.
-Ki maga?-csikorgatta a lány a fogát.
A nő felhúzta a szemöldökét, mintha a személyének köztudottnak kellene lennie.
-Mint látod, egy egyszerű katona-vonta meg a vállát.
-Mit akar tőlünk? Miért van itt?
-Ti miért vagytok itt?
-Itt nem maga van abban a helyzetben, hogy visszakérdezzen- nyomta neki a lány a csövet a nő mellkasának, hogy érintkezzen is a két felület.
A katona felhorkantott és láthatóan szórakoztatta a helyzet.
-Nem vagytok valami barátságosak. Én pedig az Amerikai Biztonsági Szervezet alvezetője vagyok.
A két fiatal egymásra nézett.
-Milyen szervezet?
-Titkos.
Nancy rosszalló tekintetéből olvasva a nő felsóhajtott.
-Igen, mindenki ezt mondaná. Akarsz jelvényt?
-Miért van itt?-kérdezte ezúttal Jonathan.
-Ide rendeltek.
-Nem fogok csak a semmiből egy idegennek hinni-feszítette be az izmait a lány.
-Pedig kénytelen leszel. Nem azért jöttem ide, hogy két kölyköt üldözzek, de mivel csak ti vagytok itt, így nektek jutottam. Hallgassatok meg.
-Miről?
-A háborúról, ami közeleg.
Nancy elbizonytalanodott. Ha ez a nő tényleg egy neves szervezet tagja, akkor együttműködve nagyobb esélyük lenne Vecna ellen egy sereggel a kezükben. De jelenleg nem érzett semmi bizalmi ajánlatot a nő részéről.
-Én megteszem.
A lány barátjára nézett, de a fiú biztosnak tűnt a dolgában és ellentmondást nem tűrően próbált rá hatni. Nancy nem volt meggyőzve, de leeresztette a fegyvert.
-Remek, akkor nem kell kilőnünk az agyvelőtöket-mondta végig vigyorogva az egészet. A lány álla leesett, ahogy a háta mögül jelentek meg a katonatársak.
Eddig is itt voltak?
A nő intett a háta mögül, hogy kövessék őt. A páros egymás mellett haladt a korábbi semmiből jövő katonákkal maguk mögött. Nancy nézte a katonát elől. Látszott a nőn, hogy erős fizikuma volt, még az egyenruhán keresztül is kivehető volt izomzata. Azonnal ellent mondott az összes sztereotípiának a szőke nőkkel kapcsolatban.
Bementek egy másik szobába, ami pontosan ugyanarra a sémára épült, mint társai. Nancy meglepődött, amikor egy egész bagázs kapta feléjük a fejét. Felszerelt katonák álltak a falaknál és úgy nézték végig őket, mint vadász a prédát.
A nő két dobozra mutatott, ahol helyet tudtak foglalni székek hiányában. Megtették.
A katona beletúrt rövid szőke hajába és olyan pozícióba ült, mint egy régi jó barát , akivel hosszú idők óta először találkoznak.
-Tehát azért láthatjuk itt egymást, mert ezt az osztagot iderendelték, ebbe az isten háta mögötti városba. Azt rebesgették, hogy talán a természet szabályainak ellentmondó jelenségek látnak napvilágot. Ezt főleg azok szájából, akik elköltöztek a földcsuszamlás következtében. De ez nem is lenne fontos, ha nem hatna ránk is.
-Ezt hogy érti?
-Tudjátok mi zajlik jelenleg a világban?
-Oroszok keze alatt voltunk tartva-felelte a lány.
-Igen, tudom-mondta undorodva.-A lényeg, hogy a két pólus, ami az USA és Szovjetunió álltál vezérelt, egyre jobban egymásnak feszül. Ez a különös jelenség, ami itt van, pedig egy olyan erény, amit a szuperhatalmak magukénak akarnak.
-Így akarnak háborút szítani?
-A legrosszabb következménye ennek az egésznek egy harmadik világháború. Ha a szuperhatalmak beszerzik ebből eszközeik, akkor alkalmazni fogják és nem lesz megállás.
Nancynek eszébe jutott a Mind Flayer, amit az oroszok akarnak bevetni az amerikaiak ellen. Az Upside Down és a pokol szörnyei lennének a fegyverek. Egyik oldalon El, a másikon pedig a megszállt Will. Nem engedte, hogy ez a kép vizualizálódjon a fejében.
-Ha ezt teszik, akkor katasztrófát szülnek erre a világra-mondta végül.
-Pontosan ezért vagyunk itt. A mi feladatunk jelenleg, hogy megállítsuk ezt a…valamit, ami itt van és él. Ha terjeszkedni lesz képes, akkor hatni fog az egész világra és az emberekre.
-Ha ez megtörténik, akkor hiába lesz háború, Vecna örömmel nézi végig a pusztítást.
-Vecna?-nevetett a nő.
-Ő az a lény, akit meg kel állítani.
-Komolyan?-mosolygott és egy pillanatig nem vette komolyan a helyzetet.
-Azt hiszi ez valami vicc?
-Nem vicc. Hiszen a saját szemünkkel láttuk. Láttátok a megsemmisült tárgyakat a szakadéknál. Mi okoztuk, amikor fel akartuk fedezni a járatot.
-Felderítették az Upside Down-t bármiféle háttér információ nélkül?-hökkent meg a lány.
-Ti aztán jók vagytok fantázia nevek kitalálásában-bólogatott a katona.
-Hány ember veszett oda?-kérdezte lenézően figyelmen kívül hagyva a beszólást.
-Egy sem. Ennyire bolondnak tűnök, hogy üres fejjel előre belehasítok az egy másik dimenzióba nyíló lyukba?
Igen .
Nancy szívesen megerősítette volna a nő kérdését, de nem akarta felbőszíteni. A körülöttük álló tíz katona továbbra sem tekintet rájuk bajtársként.
-A leletek alapján már hónapok óta itt lehetnek-szólalt meg Jonathan először, amióta itt voltak.
A nő csücsörített és megropogtatta a nyakát.
-Ha már ilyen régóta itt kutatnak, akkor mégis miért nem tettek semmit? Hagyták, hogy rabszolgák módjára kövessük az oroszokat?
A katona semleges arccal nézte a kiakadt Nancyt.
-Nem voltunk ahhoz elegek, hogy feltűnjünk és csetepatét rendezzünk. Sőt, számunkra különösen előnyös volt, hogy veletek voltak elfoglalva.
-Hogy merészeli…
-Legyetek inkább hálásak. Miattunk van itt egy csomó fegyver és eszköz, amiről az oroszok nem is tudnak, hiszen elrejtettük őket. Továbbá a kórházak ellátása is a mi érdemünk.
A lány sokkban állt ennek hallatán. Eszébe sem jutott, hogy a kórházak magányosan álltak másfél évig a benne fekvő betegekkel. Max miattuk van még életben.
-Most, hogy egy időre szabadok vagyunk, összeállunk és kiirtjuk ezt a sebet a világ közepén.
-Nem tudja mivel állt szemben-mondta Nancy sejtelmesen.
-Majd megtudjuk. Kiképezzük a harcra az embereinket.
-Ennyi nem lesz elég. Vecna nem erőben mér. Ő egy stratéga. Egy elmeharcos.
-Hol van a vezetőtök?-váltott át egyik pillanatról a másikra.
Csend állt be közöttük a kérdés hallatán.
-A város másik szegletén-felelt a lány ködösen.
Jelenleg Hopper volt az a személy, akit valamilyen szinten vezetőnek tudtak hívni és tartotta össze a csapatot, de ő most nincs itt. Viszont ha az erősítés eljut a rejtekhelyre, a városlakókhoz, akkor a férfi nélkül is bele tudnak kezdeni egy új fejezetbe a vihar előtti csendben. Nincs más választásuk, nyakukon Vecna lehelete, ami nem fog az örökkévalóságig várni.
-Odavezetünk.
-Reméltem is. Főleg, hogy a kedves fiatalember barátotok már igen izgatott az események hallatán.
Nancy érezte, ahogy a barátjában megáll az ütő, amint a jókedvű pizza futár betámolygott az ajtón.
-Huuh, ez a hely nagyon kemény.
-Argyle!
-Szia Jonathan. JoNaty-nézett a lányra.-Mi a helyzet?
-Mégis mi a fenét csinálsz itt?-kérdezte a lány a megszólított helyett.
-Erre jártam, nem találtam senkit és ezek a nagylelkű emberek elmondták, hogy segítenek nekem megtalálni titeket. Hát nem remek?
-De az-szívta be az ajkát Nancy. A vezető nő mosolyogva nézett Jonathan barátjára, majd a lánnyal találkozott a tekintete.
Pontosan tudta, mire akar ezzel célozni a katona, és igen jól is végezte a dolgát. Az egyszerű és bevált utat választotta. Huncutság bujkált a szája sarkában és tetszett neki, hogy a markában tartja őket.
-Csak utánad.